Ismét sikerült eljutni az Adriára nyaralni, ám most se maradhatott otthon a pecacucc.
Aznap amikor megérkeztünk Njivicére, mielőtt átvettük volna a szállást, kerestünk még a tömeg előtt egy jó kis fürdőhelyet a parton. Találtunk is, elég messze a parkolóhelytől egy szép, sziklás helyet, ahová "biztonság esetére" a botomat, és a csalikat is magammal vittem. Sajnos amikor odaértünk, feltűnt, hogy a partról való horgászat lehetetlen a kövek miatt, így inkább búvárkodni kezdtem. Rengeteg kicsi és sokszínű halat láttam, és fájt amiatt a szívem, hogy egyet se tudtam kifogni. Ám nemsokkal később Sanyi, anya élettársa előállt egy nagyszerű ötlettel, miszerint az előkezsinórt rátekerjük egy ágra, vagy gallyra és arra kötünk valami kis twistert, majd beúszva a halak orra előtt emelgetjük azt. A halak nagyon rafináltak voltak, és egy kis érdeklődés után riadtan úsztak el a csalimtól, ám a kis gébek továbbra is be akarták falni a twistert. Amíg a kicsik bíbelődtek a gumival, egy szomszédos szikla alól előbukkant egy nagyobb géb, és bekebelezte a csalit horgostól.
Ezek után már nem tudtunk semmit se fogni, és eljött a szállás átvételének ideje. Egészen estig nem csináltunk semmit, majd Sanyival kimentünk a kikötőhöz. Ott próbálkoztunk, én pergetve, ő meg kenyérrel. Az etetésnek beszórt kenyeret hamar összeszedték a halak, a horogról viszont pillanatok alatt lefoszlott, így a kenyér elfogyta után mindketten csak pergettünk. Kétségbeesetten próbálkoztunk a jobbnál jobb csalikkal, de még rávágásig se jutottunk. Sanyi egy nagyobb gumihalat húzott jigelve, offset horoggal, a kövek kikerülése érdekében. Egyszer csak elakadást érez, majd elnehezedve húzza ki a csaliját, amin egy tintahal, egy szépia csüngött. Kifújatta vele a vízben a tintát, majd kiemelte a partra. Könnyed horogkiszabadítás után nagynehezen elúszott.
Másnap már kicsit célzottabban horgásztunk, ugyan úgy a gallyas módszerrel, csak most kagylóbéllel. A kövekre tapadt kúp alakú kagylókat késsel felfeszítettük, majd a beltartalmat horogra tűzve beúsztunk és megpróbálkoztunk a halakkal. Sanyi fogott is pár betűs sügeret, nekem viszont nem nagyon sikerült semmi.
Aznap este újból lementem a kikötőbe, ezúttal a bátyámmal, de még mindig nem akart a műcsalikra jönni semmi. Én is akasztottam egy szépiát, ám amikor kifújattam vele a tintát, visszapottyant a vízbe. Nem sokkal, mielőtt visszaindultunk volna a szállásra szóltam a bátyámnak, hogy menjen már el valami étterembe, ahonnan kérjen kenyeret vagy zsemlét. Nemsoká már jött is egy zsemlével, amiből téptem pár cafatot, párat bedobtam, majd vártam hogy jöjjenek rá a halak, hogy aztán rájuk dobjam én is a szerelékemet. Pár perccel később már neki is estek a zsemlebélnek, és én is bedobtam az egyszerű szerelékem egy darab zsemlehéjjal. Egy kis türelem és figyelem után (ami a halak apró szája miatt kellett) egy iszonyat erős megindulás jelezte hogy halam van. Rövid, de pörgős fárasztást követően a partra emeltem az első njivicei tengeri halam. Közvetlen utána pedig a második, és egyben a nap utolsó hala, ami kicsit hanyagabbul küzdött. (Utólag néztem utána, hogy az előbbi egy magashátú durbincs, az utóbbi pedig egy nagyszemű durbincs)
Az ezt követő nap csak Sanyi folytatta a búvárpecát, én vágytam arra hogy nappal is fárasszak valamit. Ebéd után ezért szedtem pár kagylót és elmentem a kikötőbe. Tikkasztó napsütés és egy darab árnyék se volt, de ez cseppet sem zavart. A kikötő nyílt tenger felé néző részén láttam pár kecskedurbincsot, rájuk is dobtam, de csak pár rávágásra méltattak, majd elillantak, és később se jöttek vissza. Hát igen, ez a tiszta víz átka. Ez után a maradék kagylóbéllel a hajók között horgásztam, de ott sem jártam sikerrel. A nagy pérek nem csak hidegen hagyták a csalit, de messzire el is kerülték. Kerestem hát egy helyet ahol árnyék van, és csak lógattam. Ebből a lógatásból született két halam, egy géb, és ez a sügérszerű valami.
Az utóbbi hal után már nem bírtam tovább a hőséget, és a szomjúságot, így hát visszamentem a helyünkre a strandon, és egy kis árnyékban való hűsölés után újból a vízbe vetettem magam, de most hűsölés céljából. Sanyi mindeközben rájött a tuti csalira, azaz tuti csalikra: remeterák és garnéla. Az utóbbit nehezebb beszerezni, a kövek között úszkálnak, de amint veszélyben érzik magukat villámgyorsan odébb pattannak. A remeterák már könnyebb eset, őt csak ki kell tessékelni a házából (egyszerű kopogással...kő által) és mehet is fel a horogra. Ám mielőtt kipróbálhattam volna ezt a módszert, elmentünk a kikötőbe, hogy az egyik étteremben megebédeljünk. Amikor az egyiknél néztük az étlapot, és beszéltük hogy jó-e, a pincér felfigyelt rá hogy magyarok vagyunk, és a csekély magyar tudását bevetve köszöntött minket, majd megmutatta az étlap magyar nyelvű részét, így nem volt kérdés hogy hol együnk. A kérdés már az volt, hogy mit együnk. Jobbnál jobbnak tűnő ételek voltak felsorolva kisebb nagyobb helyesírási hibákkal, ám megakadt a szemem egy ételen: cápa, roston sülve. Ha már Finnországban volt szerencsém medvét enni, miért ne férne bele még egy csúcsragadozó.
A teletömött hassal egy kis parton való pihenés után újból nekiláttam a halfogásnak. Szedtem pár garnélát, és remeterákot, majd irány a víz. Sok huzavona után sikerült öt darab szivárványhalat fogni, még úgy is, hogy többnyire nem őket akartam.
Az utolsó este már magam vittem a zsemlét, amivel horgásztam. Beetettem, összeszereltem, majd megvártam míg előjön a halraj. A halak egész jól láthatóak voltak a felszínen, még akkor is, amikor nem volt tolóhullámuk, vagy nem éppen vadul cuppogtatták a kenyérdarabokat. Rengeteg kapásom volt, de javarészük nem akadt meg, vagy leakadt, de azért pár ki is jött. Köztük az első hal egy aranykeszeg/aranydurbincs, helyi nevén orada volt, aztán egy magashátú egy nagyszemű és még egy magashátú durbincs jött, ám a kenyerem elfogyott. Nagyon fúrta az oldalam, hogy ott randalíroztak a halak, én meg nem tudtam belőlük fogni. Elmentem hát az egyik étterembe ahonnan kaptam egy adag kenyeret amivel sikerült még fognom egy nagy vágyamat: a tengeri pért, azaz mulletet. Szerintem ez tökéletes lezárása egy nyári horgászatnak.
